Intézményi népszerûség
A regionális meghatározottságok egyértelmûek: az elsõ tíz legnépszerûbb kar között csak három vidéki székhelyû található, az elsõ hatban pedig egy sem. A 11.–20. hely között pedig szintén csak három vidéki van.
A településtípus szerinti különbségek is árulkodóak: a TOP20 kar közé kerülõ vidéki intézmények mindegyike a legnépesebb megyeszékhelyek (Debrecen, Szeged, Gyõr, Székesfehérvár) közül kerül ki, és a TOP20 után közvetlenül következõk között is több Pécsett és Miskolcon székelõ kar található. További jellemzõje ezen vidéki karoknak, hogy vagy a legnagyobb egyetemi központokhoz (SZTE, DE) tartoznak (ugye ez elsõsorban nem regionális vonatkozás, hanem inkább a szakmai-presztízs, illetve tudományos potenciál kérdéséhez tartozik) vagy a legfejlettebb magyarországi ipari-kereskedelmi központokban találhatók (SZE, KJF). Véletlenül sincs olyan kar a TOP20-ban, amely kis lélekszámú megyeszékhelyen (Szekszárd, Kaposvár, Salgótarján, Zalaegerszeg, Békéscsaba) található, de még a fejlett régiónak számító Veszprém és Tatabánya intézményei sem kerültek be, pl., mert kicsi a vonzáskörzetük. A „mennyiség” és a „minõség” ezen (kissé triviálisnak tûnõ) összefüggése a felsõoktatásban nem csak hazai, hanem nemzetközi tendencia is - és persze nem csak a felsõoktatásban).
Az intézményválasztási motivációk vizsgálata egyértelmûen megmutatta, hogy a fiatalok inkább preferálják a közeli intézményeket, ráadásul a magyar fiatalok európai összehasonlításban is kifejezetten immobilnak számítanak. A fõváros közvetlen vonzáskörzetével, ami több mint 2,5 millió embert jelent, egy hazai intézmény sem tud versengeni; mint ahogy a vidéki intézmények között a jelentõs lakosságszámmal bíró megyeszékhelyeknek sem vetélytársai a kisebb lélekszámú városokban székelõ intézmények.
Ha egy intézmény olyan képzési profilú, amellyel más nem rendelkezik az országban (vagy maximum még egy-kettõ ilyen van), akkor értelemszerûen kiemelkedõ jelentkezõi számmal fog rendelkezni. Az ország egyközpontúságából adódóan ezek a képzések szinte kizárólag a fõvárosra koncentrálódnak (pl. rendõrtiszti-rendvédelmi, katonai, mûvészeti, állatorvosi). Ugyan vidéken is van olyan kar, amely országos viszonylatban speciális képzést folytat, ám ezek a képzések általában abban az értelemben is speciálisak, hogy igen kevés hallgatót vonzó szakterületekrõl van szó.
A regionális tényezõk mellett a képzésterületi-szakterületi „adottságok” is alapvetõen befolyásolják az intézményi „népszerûségeket”: a TOP10-ben döntõen a négy legnépszerûbb képzésterületen oktató karok találhatók: bölcsész, gazdasági, mûszaki, informatikai (Szegeden a természettudományi és az informatikai képzés egy karon van). Az összességében kevés jelentkezõt vonzó két képzésterület (rendvédelmi, természettudományi) egy-egy képviselõjének jó szereplését pedig részben a fent említett regionális tényezõk magyarázzák: az RTF-nél az, hogy az országban egyedül itt oktatnak rendvédelmi szakokat, az ELTE-TTK esetében pedig, hogy a kar egyike a négy klasszikus egyetemi természettudományos képzõhelynek, azon belül is fõvárosban található – igaz, egyben a legnagyobb tradíciójú és legnevesebb hazai egyetem egyik karának számít (ez utóbbi viszont természetesen már szakmai és presztízs szempont).
Az oktatási kormányzat az utóbbi idõben sokat tett azért, hogy népszerûsítse a mûszaki és természettudományos képzést, növelje általában a reálterületekre jelentkezõk számát (pl. az államilag támogatott keretszámok emelésével). Ennek vannak eredményei is: a mûszaki szakokon az utóbbi idõben folyamatosan nõ a jelentkezõk száma (ez még azokban az években is így volt, amikor általában nagy visszaesés volt tapasztalható az összes jelentkezõi számokban). Folyamatosan nõtt pl. a gépészmérnöki, a villamosmérnöki és az építészmérnöki elsõ helyes jelentkezések száma. Emellett az informatikai képzésterület is õrzi meghatározó helyét a népszerûségi listákon. Ezzel szemben a természettudományi és az agár területeken nem érzékelhetõ elmozdulás, továbbra is viszonylag kevesen választank ilyen pályát, jóllehet ezeken a szakokon nemzetközi presztízsû a képzés.
Ha a képzésterületi-szakterületi szempontot kiiktatjuk, akkor egyértelmûen igazolható a regionális meghatározottság: egy adott képzésterületen belül szinte mindig a fõvárosi intézmények tudják felmutatni a legtöbb jelentkezõt (gyakran igen komoly, nagyságrendi a különbség a fõvárosi intézmények javára).
Végül érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a TOP20-ba mindössze egy nem állami fenntartású intézmény tudott bekerülni. Ám meg kell jegyezni, hogy az egyházi, alapítványi, magán intézmények jelentõs része a fõvárosban található (regionális szempont), és nagy részük kifejezetten népszerû, nagy létszámú képzésterületen oktat (gazdasági, bölcsész).
Végül a hazai felsõoktatás intézmények kissé bonyolult képzésterületi-szakos tagoltságára érdemes felhívni a figyelmet: egyes karok jelentkezõi népszerûségét alapvetõen befolyásolhatja, hogy egy vagy több képzésterületen indítanak képzéseket. A jelentkezõi népszerûséget ezért így a kari és a képzésterületi jellemzõk együttes figyelembevétele mellett lehet csak értelmezni.